Mennyi „nagy” van Debrecenben! Van a Nagytemplom, a Vágóhíd utcai vasúti felüljáró, amelyet szüleim korosztálya „Nagyhíd” néven emlegetett, és a legnagyobb, amely olyannyira nagy, hogy a határait sem tudjuk pontosan megadni. A Füredi út-Hadházi úttól északra eső terület bár még jócskán a városhoz tartozik, mégis nagyerdei övezetnek nevezzük.

Az igazi Nagyerdő a körúton túl kezdődik, és a vége talán Pallagnál van.

Gyermeki logikával úgy gondoltam, valami attól „nagy”, hogy van egy kisebb párja is. A Nagytemplom esetében ez egyértelmű, hiszen néhány száz méterre ott van a Kistemplom, a „Nagyhíd” mellé a Békás-tó fahídját társítottam Kishídnak, Kiserdőt azonban sehol nem találtam. Így már a kezdet kezdetétől tudtam, hogy a Nagyerdő páratlan jelenség.

Ellentétben a legtöbb debreceni gyerekkel, én először nem a parkerdővel, hanem a Nagyerdő vadregényesebb részeivel ismerkedtem meg. A Csapó utcának azon a részén, ahol laktunk, akkor még lehetett haszonállatot tartani – volt is mindig tíz-tizenkét tyúkunk. Apám tavasztól őszig gyakran meg is örvendeztette őket egy-egy zsák friss erdei fűvel. Szerinte – és valószínűleg igaza is volt – a legszebb fű az Ady Endre út – Benczúr Gyula utca által határolt területen nőtt. Gyakran kijártunk ide biciklivel – kezdetben a vázra szerelt gyermekülésben utaztam, később a saját kiskerekű „drótkecsémen” tekertem a nagy bicikli mellett vagy után – és amíg apám megtöltötte a zsákot, én ismerkedtem a természettel, hallgattam a madarak énekét.

Időnként családostól is kilátogattunk a Nagyerdőre, rendszerint az Állatkertet és a Vidámparkot vettük célba. Meg kell mondanom, egyiket sem szerettem igazán. Abban az időben a legtöbb állat még szűk ketrecekben, vasrácsok mögött tengette az életét. Valahogy megéreztem, ilyen körülmények között nem érzik jól magukat. Különösen az oroszlán messze elhallatszó üvöltésében éreztem valamiféle fájdalmas felhangot.

Akkor még nem volt tériszonyom, a Vidámparkban az óriáskerék gondolájába is gond nélkül beszálltam – ma már nem tenném meg. A dombtetőre állított öreg repülőt minden alkalommal meg kellett néznünk, a pilótafülkéből úgy kellett kirángatni. Mégsem volt a kedvenc helyem a Vidámpark, mert nem próbálhattam ki mindent, nem ülhettem fel minden játékra – egy délután már akkor is simán el lehetett volna költeni itt egy havi fizetést.

A kisvasutat viszont soha nem lehetett kihagyni! Végigzakatolni a néhány kilométeres pályán nagyobb élmény volt, mint egy hosszabb utazás igazi vonattal, hiszen a nyitott kocsikban az emberfia teleszívhatta tüdejét a friss erdei levegővel.

Ha valamelyik intézmény kimaradt a programból, akkor a csónakázó tavon eveztünk egyet. Nem tudtam, apám azért veszi egyre kisebbre a köröket, hogy minél többször áthaladhassunk a kis híd alatt, ahogy azt sem értettem, miért lassít le és néz hosszan felfelé ilyenkor, és hogy miért ülteti anyánkat előszeretettel az első padra, arccal menetirány felé. Csodálkozom is, hogyan mehetett ki a divatból ez a szórakozásfajta a múlt század végére, amikor a szoknyák sokkal rövidebbek, mint voltak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

Gyakran sétáltunk a Békás-tó környékén is, a híd fakorlátjára könyökölve néztük az akkor még tiszta vízben úszkáló színes halakat, a felszínen lebegő tavirózsákat, és a parton napozó békákat, amelyek hangos csobbanással ugrottak a vízbe, ha túl közel mentünk hozzájuk. Aztán mielőtt felszálltunk volna a villamosra, egy-egy kehely fagylalt mellett elidőztünk kicsit a Pálma teraszán.

A Békás-tó partján később is szívesen töltöttem a vasárnap délutánokból néhány órát, amikor már egyedül, igazi felnőtt kerékpárommal róttam a gyöngykavicsos sétányokat – de erről majd később.

Balku László