Versek, amelyeket a természet ihletett
Kovács Daniela költő versei
Kovács Daniela költő két gyönyörű versével szeretnénk bearanyozni napodat.
Homály takar
Leszállt az este. A fészkek alatt
a fecskék is ritkában köröznek.
Az ég korma szárnyaikra tapad.
Nyoma sincs a nappali örömnek.
A liget hallgat. Csak egy-egy szellő
fésüli át a hársak ágait.
A heges közöny testesedve nő,
s mint dombon az árny, aláhanyatlik.
Szívem is megáll. Lepihen szépen.
Még lüktet benne minden hajszálér,
de várja a hajnalt. Langy fényében
öröme mindig, mindig visszatér.
Kovács Daniela: Te tudtad?
Vénligetünk naptól aszúlt bokra
járdára veti szomjas levelét,
s a jázmin ágának nyíltszirmú csokra
lépcsőnk felé nyújtja bágyadt tenyerét.
Minden kusza növény az árnyék felé fut
a májusvégi hőség szinte fojtogat
porzó homlokán a keskeny sétaút,
pántként viseli a gyökér-rojtokat.
A kertek alatt egy árva lélek nem jár
mély csönd honol a föld húsába vágva,
s míg karók serege bús-meredten áll,
valahol a távolban már lóg az eső lába.
A lég ezüstlik, mint őszutón a hold,
és felbúg régen nem sírt jajokban
a párkányon, hol gerlénk fészke volt,
dús esőcseppek gyűlnek kis rajokban.
Bár hallhatnád, hogy megzúdul az ének,
hogy nyeli az eső könnyű lábnyomom,
hogyan párállanak a felüdült ház-élek,
míg ez a nyári zápor zúg át a városon.
Villámlott, s bár féltem, odatapasztottam
hűs ablaküvegére forró homlokom,
és minden mennydörgéskor rád gondoltam;
Te tudtad, hogy a föld a pokollal rokon?