„Talán nincs is olyan debreceni ember, akit nem fűzne valamilyen kedves emlék, kötődés - ha más nem egy fiatal kori randevú…” – olvasom a Debreceni Nagyerdőért Egyesület Facebook-profilja egyik posztjának szövegét.

Igen, nekem is van ilyen emlékem. Már túl voltunk az érettségin, amikor V. Attila barátommal és volt osztálytársammal betértünk a Levelesbe egy sörre. Közben megjelent egy ismerősöm, T. Gizi is, oldalán az akkor tőle elválaszthatatlan gitárjával.

Bemutattam őket egymásnak, aztán megittuk az italunkat, és távoztunk. Évek múlva Gizi az Attila felesége lett, de akkor hármunk közül már csak én emlékeztem az egykori találkozásra.

Hát még milyen titkokat őrizhetnek az erdő öreg fái! Vajon hány mai városlakó magzati élete kezdődött el a lombok alatt? „Akiről” viszont most szó lesz, nincs köztünk…

Alsó tagozatos voltam, amikor a Madarak és Fák Napján az iskola rendhagyó tanítási napot tartott a Nagyerdőn. Játék közben egy cumira emlékeztető, de annál hosszabb és vékonyabb anyagból készült tárgyat találtam, benne valami fehér folyadékkal. Megkérdeztem a tanító nénit, mi az? Ő zavartan motyogni kezdte, hogy egyes felelőtlen emberek mindenfélét eldobálnak itt, ne a szeméttel foglalkozzunk, hanem inkább gyönyörködjünk az erdő szépségében és a madarakra figyeljünk, közben egy bottal avarból kis dombot emelt az ismeretlen tárgy fölé. A gyermeki kíváncsiság azonban a pedagógus távozása után kipiszkálta onnan, és egy felvilágosult nagyobb gyerek el is mondta, mi az, és mire használható.

Miután – talán a tizenkettedik születésnapomra – megkaptam az első felnőtt kerékpáromat, hóolvadástól az első hóesésig, ha csak volt egy-két óra szabadidőm, kitekertem az erdőre. Rendszerint az Ady Endre út, a körútnak a Vakok Intézetétől a Hadházi útig (akkor Lefkovics Vilmos utca) terjedő szakaszán, illetve az innen nyíló salakos vagy földes erdei utakon szerettem bringázni. Itt nem kellett a forgalomra figyelni, nem pöfögték orrom alá bűzös leheletüket az autók, motorok (akkor még túl sok volt a kétütemű jármű, katalizátorról pedig csak kémiaórán hallottunk), és a legforróbb nyárban is kellemesen hűvös erdei levegő fogadott.

Gyakran nem egyedül kerekeztem, akkori nagy barátomat, N. Jancsit is felültettem a vázra. Egyszer jól is jött a jelenléte. Nem tudni, miféle, nálunk idősebb gyerekcsapat támadott meg minket botokkal felfegyverkezve – a biciklit akarták megszerezni. Mi is felkaptunk két letört ágat, és védekeztünk, ahogy tudtunk a túlerővel szemben. A Jancsi ferdén hegyesre tört botja különösen hatásosnak bizonyult a távoltartásukra, így végül sikerült felpattannunk a kerékpárra, és kimenekülni a körútra, ahol már nem mertek követni minket. Így néhány fájdalmas zúzódással megúsztuk az esetet. Ezután sokáig nem is merészkedtem a sűrűbe.

Inkább a Békás tó sűrűbben látogatott, biztonságosabb környékét vettem célba. Itt, ha elfáradtam, egy-egy pad támlájához letámasztva a biciklit le is tudtam ülni. Különösen vasárnap délutánonként jártam erre szívesen, meghallgatni a tó partján tárogatóját fújó Adamóczki Béla ingyenkoncertjét.

Mint írtam, nem mindig egyedül jártam a Nagyerdőn, és nem is mindig Jancsi barátommal. Aldo, családunk bernáthegyije fajtájából eredően nem szerette a meleget. Őshazájához hasonló környezetbe ritkán tudtuk vinni, de a hajnali és késő esti sétákat az erdőn igencsak szerette – annál is inkább, mert ilyenkor póráz nélkül, szabadon bóklászhatott. Bár igen fegyelmezett kutya volt, félelmet keltő hatalmas termete miatt a városban nem lehetett elengedni, itt viszont ha találkoztunk is másokkal, meglepő módon alig akadt ember, aki félt volna tőle, amikor egyetlen parancsszóra hozzám jött, és beállt szorosan mellém.

Aldo egyszer ősei foglalkozását is űzte – egy fiatal nőt mentett meg az erőszaktól. Már majdnem ránk sötétedett, hazafele ballagtunk a vidámpark mellett a körúton, amikor a kutya hirtelen átszaladt az úton, és bevetette magát az erdőbe. Ijedten futottam utána, azt hittem, nyulat vagy őzet kerget, de a következő pillanatban már én is hallottam a sikoltozást. Mikor a hang forrásához értünk, láttam, hogy egy idősebb, tagbaszakadt férfi rángat egy nőt, éppen a földre próbálta kényszeríteni. Meglengettem a kezemben levő pórázt, és a nehéz karabinerrel teljes erővel a férfi hátára ütöttem, majd a következő pillanatban Aldo is nekiugrott. A férfi feltápászkodott, amilyen gyorsan csak tudott és elfutott, a minden ízében remegő nőt pedig elkísértük a Szabadság úti (ma Kassai út) buszmegállóig.

Két évig, érettségi és a harmadik nekifutásra sikeres (akarom mondani eredményes, hiszen a szükséges pontszámom megvolt, csak hát a férőhely és a protekció – akarom mondani szocialista összeköttetés – hiánya…) felvételi között munkahelyem is volt a Nagyerdő. Hírlapot kézbesítettem meglehetősen nagy területen. Minden reggel a Simonyi ABC mögött kezdtem, a körzetemhez tartozott a teljes Nagyerdei körút, a Lefkovics utca a közbeeső utcákkal, és még a Biogal is.

Élménydús évek voltak. Gyakran szoktam idézni a seprűárus egyszerű bölcsességét. Még napsütéses őszi idő volt, amikor reggel hét körül hangos kiáltásokkal kínálta eladásra a biciklijére kötözött vesszőseprűket.

– Akkor kiabáljon, amikor hó lesz! – szólt ki egy ablakon egy álmos férfihang.

– Akkor egyék, amikor hó lesz! – válaszolt az ember.

Volt kellemetlen élményem is. Május elsején a sportpálya tele volt ünneplőkkel, és amíg a szemközti társasházba felvittem az újságokat (abban az időben vasárnap és ünnepeken ajtóba kellett kézbesíteni), valaki nem talált színvonalasabb szórakozást, minthogy kicsavarja mindkét szelepet a kis zöld kézbesítő kerékpárból. Így nem lehetett tovább menni, tartalék szelep és pumpa pedig nem volt nálam, gyalog haza kellett mennem érte, és felfújtatva a kerekeket indulhattam tovább. Aztán mentegetőzhettem a dühös előfizetőknek, amiért a megszokottnál másfél órával később kapták meg a kedvenc lapjukat – már aki megkapta, mert amíg nem voltam a közelben, néhány „tisztességes” ünneplő a készletemből szerzett magának ingyen olvasnivalót.

Node térjünk vissza a kellemesebb emlékekhez. Az első önfeledt csókolózásom valahol a Szabadtéri Színpad és a csobogó környékén történt meg. Egy férfi Angliában felgyújtotta azt a padot, amelyen először megcsókolta a feleségét. Nekem nem kellett rongálásra vetemednem, nem az a lány lett a feleségem.

Ha már a Szabadtéri Színpadnál tartunk: sok koncert, előadás él még ma is elevenen emlékeimben. Ezrével támadtak a szúnyogok, de nem törődtünk velük, az élmény megért egy kis viszketést. Aztán ahogy gyakoribbá vált a szúnyogirtás a városban, úgy ritkultak a programok a szabadtérin. A színpad állaga leromlott, korszerűtlenné vált – ahogy a Békás tó és az egész park is –, az itteni rendezvények színtere az időközben felépült Főnix Csarnok lett. A debreceniek egykor oly kedvelt kulturális intézménye azonban a tóval és környezetével együtt megújult, és ezen a nyáron ismét szolgálni fogja a debrecenieket.

Balku László