A Köztemetőt általában nem is tekintik a Nagyerdő részének.

Talán azért, mert rendeltetése gyökeresen más, mint az erdő többi részéé, vagy mert kerítés veszi körül, esetleg azért, mert más irányból, a Kassai út felől a legcélszerűbb megközelíteni, míg a pihenő-szórakoztató övezetet a Simonyi út vagy az Egyetem Surágút felől érjük el a legkönnyebben. Pedig ez is minden vonatkozásban a Nagyerdőhöz tartozik!

Nagyapám semmiképpen nem tudott megbarátkozni az elmúlás gondolatával. A „temető” és a „halál” szavakat soha nem hallottam tőle, és már amikor súlyos beteg volt, a „meghalok” szót ezzel a kifejezéssel helyettesítette: „megyek a makkosba”.

Illik is ez az elnevezés a temetőre, hiszen gazdag növényvilágának nagy részét évszázados tölgyek alkotják. A vastag törzsű famatuzsálemekkel fenyők versenyeznek magasságban, árnyékukban különböző telepített díszfák húzódnak meg, törzseiken a temetők elmaradhatatlan növénye, az élet folytonosságát jelképező borostyán kúszik felfelé.

Ugyanilyen gazdag a „makkos” állatvilága is. Gyakran látni mókust, és egyszer még a sírokon békésen legelésző őzet is láttam – nyilván a hátsó kerítésen ugrott át, vagy egy lyukon keresztül jutott be. Sűrűn hallatszik a harkály kopácsolása, és szinte valamennyi, a Nagyerdőn honos madárfaj feltűnik itt is. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a dolmányos varjak is itt kezdték meg urbanizálódásukat, mára már a város egész területét birtokba vették.

Debrecennek talán nincs egyetlen négyzetméternyi területe sem, amely a történelem folyamán ne lett volna temető. Még a múlt század elején is több temető működött, mígnem a város vezetése úgy döntött, hogy létrehozza a Köztemetőt. Az új sírkert 1932 júliusában kezdte meg működését. Ettől kezdve a régi temetőket fokozatosan lezárták. A nyolcvanas évek végére kettő kivételével átadták helyüket az élők otthonainak – az ótemető helyén a Fényes udvar, az Apafi utcai területén az úgynevezett mintalakótelep épült fel. Megmaradt az első- és második világháború hőseinek maradványait őrző Honvédtemető, és a ma is működő zsidó temető a Monostorpályi úton, valamint az egykori római katolikus temető műemlék barokk temetőkápolnája, körülötte néhány síremlékkel.

Aki itt jár, Debrecen történelemkönyvét lapozgatja. Az utódok a felszámolt temetőkből áthozatták elődeik síremlékeit és maradványait az új temetőbe, és a város is méltó módon itt helyezte el nagyjai porhüvelyét – így számtalan 19. századi síremléket is találunk. Megtalálhatjuk például Fazekas Mihálynak, a Ludas Matyi írójának obeliszkjét is, vagy a neves vaskereskedő Sesztina család öntöttvas síremlékét (egykori villájuk a Nagyerdei körúton ma az egyetem bölcsődéje), és nem egyszerűen, de felfedezhető a református leánygimnáziumot alapító Dóczy Gedeon végső nyughelye is. Érdemes tenni itt egy kiadós sétát, lépten-nyomon ismerős nevekre fogunk bukkanni!

A cívisváros itt sem tagadja meg szellemiségét.

Számtalan síremléken látható, hogy a debreceni ember holtában is büszkén viseli a „polgár” titulust.

A Köztemetőt a város felől magas téglakerítés határolja, felső részén váltakozva „A” és „V” betűt formáló áttörésekkel. A temető területére három díszes kovácsoltvas kapun át lehet bejutni, bár a Benczúr Gyula utca végén levő harmadikat inkább csak gazdasági célra használják. A főkapu előtti parkolóban megállva impozáns látvány tárul szemünk elé a nagy tükörfelületű mesterséges tóval és az Európa egyik legszebb épületének tartott, mélyvörös dísztéglás, kék Zsolnay majolika fedéses ravatalozó-krematórium komplexummal. A tó keskenyebb túlpartján vízköpő, a halál legyőzését szimbolizáló kígyóölő szobor áll.

Az épületben négy ravatalozó terem van. Szemben a legnagyobb és legdíszesebb, karzattal, orgonával, oldalt két kisebb, és egy egészen egyszerű. Mind a négyet freskók díszítik, a fény üvegmozaik ablakokon keresztül jut a termekbe.

Eredetileg első- másod- harmad- és negyedosztályú ravatalozók voltak, kinek-kinek igénye és pénztárcája szerint. Ez így volt a hetvenes évekig, amikor is egy vezető embernek szemet szúrt: az osztálynélküli társadalomban megengedhetetlen a temetések differenciálása! Demokratizálni kell a ravatalozókat! Ezért átszámozták a termeket, így lett egyes, kettes, hármas és négyes számú, és hogy semmi ne emlékeztessen az eredeti rangsorolásra, a nagy ravatalozó a kettes számot kapta. Persze a termeket nem lehetett egyformára faragni, továbbra is a kettes számított a legelegánsabbnak. Ma, amikor a temetkezés is üzlet, és egy egyszerűbb temetés is egy kisebb vagyonba kerül, ideje lenne visszaállítani az eredeti elnevezéseket.

Senki nem visz magával a túlvilágra semmit abból, amit élete során megszerzett, a síremléke viszont akár évszázadok múltán is megmutatja az alatta nyugvó rangját és vagyoni helyzetét. A monumentális gránitobeliszkektől igényes művészeti alkotásokon keresztül a legegyszerűbb, öntőformákban sorozatban készülő sírkövekig mindent megtalálhatunk Volt szobrászművész – Berky Nándor Gyula (1911-1981) – aki saját családi síremlékét alkotta meg. A Benczúr utca felől, a kerítés mentén módos családok sírboltjai sorakoznak. Van azonban olyan parcella is, ahol kizárólag a legősibb hagyományokat őrző, fából faragott fejfák őrzik az elhunytak neveit.

A főkaputól balra széles, kavicsos sétány két oldalán sorakoznak a város díszpolgárainak sírjai. A sor végétől nem messze egy sírkövön mintha Szabó Magda Régimódi történetének színlapját olvasnánk. Az írónő különös végrendelete értelmében hamvai egyik felét Budapesten férje, Szobotka Tibor mellé, másik felét Debrecenben, a szülei sírjába temették. Később ide exhumálták a család több tagját is. A főkaputól nem messze megtalálhatjuk az utolsó regény, a Für Elise Olaszországban, motorcsónak-balesetben elhunyt hősnőjének sírját is.

Elgondolkodhatunk rajta, jó-e egy ekkora nagyvárosnak ez az egyetlen megatemető.

A távolabbi részeken lakó idős látogatóknak gondot okoz már önmagában is a temető megközelítése, valamint a kapuktól távolabb levő parcellák elérése. Mindenszentek ünnepe / halottak napja idején óriási a temető környékén a forgalmi káosz, a zsúfolt buszokra-trolikra gyakran már a városközpontban is képtelenség felszállni, és az év minden szakában joggal dühösek a gyalogosan sétáló látogatók, akiknek minduntalan félre kell állniuk elengedni a temetőbe – gyakran indokolatlanul – behajtó autókat. Nyilván ez az oka, hogy az utóbbi évtizedekben épült templomoknak szinte mindegyikében kialakítottak valamilyen urnás temetkezési helyet. Azért reméljük, hogy a Köztemető, az ország egyik legszebb sírkertje még sokáig működni fog.

Balku László